Kérés



Kedves Olvasó,
megkérlek, bármilyen véleményedet, hozzáfűznivalódat, kritikádat írd meg megjegyzésben (comment), és értékeld a bejegyzéseket az alattuk levő jelzőket pipálva.
Előre is köszönöm!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. szeptember 20., kedd

Irodalmi Kreativitás Verseny - Látó Szépirodalmi Folyóirat


A fenti linken érhető el egy nagyon régen írt monológom. Nem nagy szám, csak most eszembe jutott. Kilencedikes koromban írtam, első IKV-mon, az iskolai (megyei) szakaszon. Jaj...az egy nagy kín volt számomra (mint minden IKV egyébként, amin résztvettem :D ). Egész délután kínlódtam valami ötleteket összekaparni vagy 2 feladat megoldásához a tizenvalahányból, választásra. Végül valami nyomorék fordítást megírtam, románból, valami nőről szólt, aki ült egy szobában, és elaludt egy széken; elég morbid volt, azt hiszem. Ezt a monológot pedig emlékszem, hogy másnap tornaóra közepette gondoltam hamar ki, és írtam le, a sarokba kuporodva. Az volt a kikötés, hogy egyetlenegy mondatból álljon, és tartalmazzon valahány megadott, összefüggéstelen szót. Tiszta röhej, mi jött ki, s ráadásul meg is nyertem a IX-X. osztályos kategóriában az első helyet, na meg a lehetőséget, hogy elmenjek az országosra. Végül nem mentem el, de az interneten a Látó folyóirat honlapján megjelent ez a rövid írásom. Egy kicsit büszke vagyok rá, mert az egyedüli ilyenszerű megjelenése a nevemnek a nagy világhálón.

Közben megtaláltam a neten a tételeket is. A 7-es és a 3-as feladatokról beszéltem.
Bemásoltam ide is a monológot, hogy kiemelhessem a szavakat:

Nagyon unalmas ez az utazás, és semmirevaló; kinézek az ablakon, de semmi érdekeset nem látok: a hegyormon egy szirti kecske, van neki szarva; a közelében egy kisasszony csodálja tejjel teli tőgyét; inna belőle, ezért reszketve odalép melle és megsimogatja; halad a vonat: egy fenyőerdőbe érünk, ahol természetjárók keresik a cserkészjelvényeket, fenyőtobozokat gyűjtögetve; később egy faluba ér a vonat és megáll, látok egy spanyolfalat, de mögé nem; feltételezem, hogy egy munkás ceruzaelemet tesz a zseblámpájába, ide-oda sétálgat, majd egy trafószekrényhez közeledik; engem közben elkapott a melankólia, nem is tudom, miért; mert én ártatlan vagyok, mint a maszületett bárány.

2011. szeptember 10., szombat

Válogatás Juhász Gyula verseiből

Közzéteszek egy válogatást Juhász Gyula azon verseiből, amelyeket a Máramarosszigeten, illetve az itt töltött tanári évei emlékére írt. Valószínűleg nem teljes a lista, de ez a pár vers tiszta képet nyújt arról, hogy a költőt mennyire ihlették a máramarosi tájak. Itt Dunai Tamás előadásában hallgatható meg két vers, gyönyörű képekkel és kellemes zenei aláfestéssel.


Alleluja! 1906

Pogány Gábor most, ó hozzád suhan e vers, fogadd,
Lelkem naponta száll feléd, ha jő az alkonyat.
Pogány Isten vagyok igaz, de még nem összetört,
Dalok szent légiója ád lelkemnek lágy erőt.
S ha unalom szürkén borong a rőt ugar felett,
Annál ragyogóbban ragyog Napom, a képzelet!
Gábor, Béla, Simon, Dezső jöttök fürgén elém
És nem vagyok már egyedül kis Iza Szigetén.
S a búsuló füzes között egy nagy árny tart velem,
A debreceni histrió, ki itt járt Keleten.
S ha e kopár Szigetről ő Margitszigetre ért,
Elérem én is tán -- Párizst, nagy álmok szigetét!



Az Iza partján 1908

Az Iza partján
Kószáltam sokat,
Idézgettem nagy,
Régi álmokat.
A legnagyobb, kit
Magyar rög adott,
Kinek a legszebb
Dallam adatott,
Arany járt árván
E tájon szegény,
Bús magyar sorsa
Zord kikeletén.
S ahogy méláztam
Nyomát kutatón,
Ímé fölbukkant
Egy vízimalom.
Vízimalomról
Õ is énekelt
A tölgyek alatt,
Mikor este lett...
Suhan az idő,
Vár ránk egy halom,
Forog-e még Iza partján
A vízimalom?

A bús Máramaros 1910

A régi, bánatos, ködös hegyek,
A régi, magányos, rögös utak,
A bús Máramaros
Már elfeledte a dalos utast?
Nekem szívemben él e méla táj,
Nekem lelkemben sír ez őszi szél,
A bús Máramaros,
A múlt, a bánatos,
Régi borúja síromig kisér.


Máramarossziget 1914

Milyen lehet most a bús Izapart,
Hol Arany János nyomait kerestem
S ki ballag a vén líceum alatt,
Hol hírről szőttem álmot esti csendben?

Kozák, kíméld a szép emlékeket,
Bús ifjúságom elhagyott tanyáját,
Vándor, megállj: itt költő énekelt
S diadalt zúgtak itt a méla nyárfák!

Idegen: néked minden idegen,
Ami örök, szent ifjúság nekem,
Add vissza fészkét a szegény madárnak!

Ez árva házak engem visszavárnak,
Hogy magyar tűzhely melegén merengve,
A dalt, mit kezdett, lelkem befejezze!

Nefelejcs 1920
II
Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek
Piros tetői ködből integetnek,

A messzi és a múlt derűs ködéből,
Egy régi őszből és egy régi télből.

Az Iza tükre a lelkembe csillan,
Hol Arany árnya kószált álmaimban.

Első szerelmünk itt tavaszodott még,
Ha én csak egyszer ily szomorú volnék!

Egy víg majális mámora dereng még,
A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.

És régi séták útja visz ki messze,
Hol hívón kéklik a regés Verecke.

Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam,
Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!

Máramarossziget 1920

Magyar Kelet bazárja volt e város,
Fajok tanyája, ódon és kies,
Közel az éghez s a magyar határhoz
S a vándorló költőhöz is szives.

Kegyes atyáknál öreg iskolában
Magyart, latint oktattam itten én,
Párizs felé szállt akkor ifjú vágyam,
Fiatalságom ódon Szigetén.

Párizst kerestem és könyvekbe bújtam,
Míg az idő szállt -- ó én drága múltam –
Örökre meddőn és múlasztva múlt.

Egy fiatal lány szeme átvilágol
Felém e fényből, mint a másvilágból
És vissza, vissza nem visz oda út.

2011. augusztus 8., hétfő

Mese Julinak


LÁZÁR ERVIN: A HÉTFEJŰ TÜNDÉR

MESE JULINAK
És akkor bejött az ablakon egy cserkesz. A gombja gesztenye. Juli eloltotta a villanyt, hogy jobban lássa.
- Micsirkász, cserkesz? - kérdezte.
- Cserkeszek - mondta a cserkesz.
- Mit cserkeszel?
- Lázrózsákat.
- Itt vannak az arcomon - nevetett Juli.
- Rózsamező, rózsatő, úgy elviszlek, mint a kő - szavalta a cserkesz.
- Jaj, ez jópofa! - örült Juli. - Csak éppen semmi értelme sincs.
- De rímel-bímel - mondta a cserkesz, és közelebb jött.
Nicsak, az orra is gesztenye!
- Az orrod gesztenye - mondta Juli.
- Az orrom gesztenye, a szemem mandola - énekelte a cserkesz.
- Talán mandulát akartál mondani.
- No jó - egyezett bele a cserkesz -, az orrom gesztenye, egyik szemem mandola, másik szemem mandula, a derekam mandulin.
- Mandolin, te buta - nevetett Juli.
- Akkor tehát - mondta újra a cserkesz - az orrom gesz...
- El ne mondd újra! - kiáltotta Juli.
- Tán az oldalad fúrja? - háborgott a cserkesz.
- Újra fúrja - mondta Juli.
- Ezt mondd gyorsan - emelte fel az ujját a cserkesz. Az ujja bikmakk.
- Az ujjad bikmakk - mondta Juli.
De a cserkesz nem tágított.
- Mondd gyorsan - ismételte.
- Micsodát?
- Hogy újra fúrja.
Juli megpróbálta, nem ment, minduntalan az jött ki: úrja fújra.
- Mindig ilyeneket találsz ki - mérgelődött.
- Bocsánat - szégyenkezett a cserkesz, s hogy másra terelje a szót, megkérdezte: - Hogy van az egyeded-begyeded?
- Az egyedem-begyedem tengertáncol.
- Ki fújja neki?
- A Rezes Bandika rezesbandája.
- Ki rombitál?
- A rokodil.
- Ámulok-bámulok, majd el nem kábulok - tekergette a nyakát a cserkesz.
A nyaka nyárs!
- A nyakad nyárs - mondta Juli.
- Nyáron nyárs, ősszel csősz, télen fél, tavasszal tapasszal - így a cserkesz.
- Mondd el még egyszer! - kérte Juli.
A cserkesz egy darabig gondolkozott, aztán bevallotta:
- Elfelejtettem, fejemre ejtetten.
- Talán dinnyédre ejtetten - javította Juli.
Az már igaz, a cserkesz feje dinnye volt.
- Ámbátor ennek ellenére - hősködött a cserkesz - az a fontos, hogy idetaláltam.
- Hogyan találtál ide?
- Hang után. Az orrodon kukorékolt egy szeplő.
- Nincs is az orromon szeplő - mérgelődött Juli.
- Hát akkor ki kukorékolt?
"Ez igaz - gondolkozott Juli -, ha nincs az orromon szeplő, akkor ki kukorékolt?"
- No várj, megnézem - mondta. Megtapogatta az orrát, s boldogan fölkiáltott: - Nicsak, van itt egy, itt kukorál s kukorékol!
- S a többi ezerkettő? - rosszmájúskodott a cserkesz.
- Azok ámuldoznak, mert ilyen szemtelen cserkeszt még nem láttak!
- Mondtam már - kántálta a cserkesz -, a szemem mandola.
- Mi a csucsor!
- Micsor? Csicsor?
- Nem csicsor, csucsor!
- Ezt nem értem - mondta a cserkesz.
- Én se - nézett rá Juli.
Ennek mind a ketten nagyon megörültek.
- Mit csináltál mostanában? - kérdezte Juli.
- Uborkát egyeltem, őrséget kettőztem, dinnyét harmadoltam, főzsiványt négyeltem, ötöltem-hatoltam, erdőben heteltem, miattad nyolcultam, nem kilencedeztem, gonoszt tizedeltem.
- Húha! - mondta Juli.
- Azt nem hoztam - csóválta a fejét a cserkesz.
- Hát mit hoztál?
- Apádnak almavesszőt, Györgynek gyömbérgyökért, anyádnak fűzfaágat, hadd teremjen tercinákat.
- Micinákat?
- Ter.
- És nekem mit hoztál?
- Mesét.
- Hol van?
- Már odaadtam.
Juli keresgélni kezdte maga körül a mesét, a cserkesz teli szájjal nevetett. Aztán Juli is elnevette magát, hiszen ez volt a mese.
- Hát azért ennek nem sok értelme volt - kritizált Juli.
- Az igaz - mondta a cserkesz -, de látszik belőle, hogy cserkeszlek.
- Én is cserkeszlek téged, cserkesz - mondta komolyan Juli.
A cserkesz mosolygott, fénylettek a gesztenyéi.
Kiment az ablakon, vitte a lázrózsákat.

2011. augusztus 2., kedd

Bálintffy Etelka: Mért ne lennék én víg...

Tavalyi születésnapi virágjaim :)
Tavaszról csakis ez juthatott eszembe.




Mért ne lennék én víg, mért ne játszodoznám,
Ha a tiszta égről fényes nap mosolyg rám?
Itt a tavasz újra, lombja lesz a fának,
S mért ne örülhetnék a kis ibolyának
Úgy, mint egykor régen!

Mért ne lennék én víg, mért ne örülhetnék,
Hisz nem is volt régen, évek sem teltek még,
Mikor egy kis fűszál, a virágos lombok,
Vagy a párjok után búgó vad galambok
Dalra csábítottak.

Oh, te szép pusztai, vad pusztai élet!
Felmerül lelkemben még mostan is képed.
Azt a pusztaságot, mely elnyúlt az égig,
Játszodozó csermely hasította végig,
Nem bírom feledni.

Nem bírlak feledni, dalos kis madárkám,
Döngicsélő kis méh lenn a szőlő árkán,
Zöld vetések szélén pirosló virágok,
Kicsi méhecském...ezt is tavaly tavasszal készítettem.
Sokszor gondolok én könnyezve reátok
Innen a távolból.

Pedig oh, mily nagyon, nagyon boldog lettem, 
El is értem mindent, amit elérhettem,
Van boldog családom, s kis szerető gyermek
Játszi enyelgéssel, nyájasan ölel meg
Puha kis kezével!

S hogy mégis merengjek a nagy pusztaságon,
Ahol eltöltöttem első ifjuságom,
Ahol nem láttam mást, csak földet és eget,
Hogy ne feledjelek, alföldem, tégedet,
Soh` se hittem volna!

2011. július 30., szombat

Reményik Sándor: Úgy fáj már minden...

Ez a vers egy adott pillanatban nagyon megérintett. És még mindig igaza van néha...
Reményik Sándor: Úgy fáj már minden... 
Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél.