Kérés



Kedves Olvasó,
megkérlek, bármilyen véleményedet, hozzáfűznivalódat, kritikádat írd meg megjegyzésben (comment), és értékeld a bejegyzéseket az alattuk levő jelzőket pipálva.
Előre is köszönöm!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vers. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vers. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. szeptember 10., szombat

Válogatás Juhász Gyula verseiből

Közzéteszek egy válogatást Juhász Gyula azon verseiből, amelyeket a Máramarosszigeten, illetve az itt töltött tanári évei emlékére írt. Valószínűleg nem teljes a lista, de ez a pár vers tiszta képet nyújt arról, hogy a költőt mennyire ihlették a máramarosi tájak. Itt Dunai Tamás előadásában hallgatható meg két vers, gyönyörű képekkel és kellemes zenei aláfestéssel.


Alleluja! 1906

Pogány Gábor most, ó hozzád suhan e vers, fogadd,
Lelkem naponta száll feléd, ha jő az alkonyat.
Pogány Isten vagyok igaz, de még nem összetört,
Dalok szent légiója ád lelkemnek lágy erőt.
S ha unalom szürkén borong a rőt ugar felett,
Annál ragyogóbban ragyog Napom, a képzelet!
Gábor, Béla, Simon, Dezső jöttök fürgén elém
És nem vagyok már egyedül kis Iza Szigetén.
S a búsuló füzes között egy nagy árny tart velem,
A debreceni histrió, ki itt járt Keleten.
S ha e kopár Szigetről ő Margitszigetre ért,
Elérem én is tán -- Párizst, nagy álmok szigetét!



Az Iza partján 1908

Az Iza partján
Kószáltam sokat,
Idézgettem nagy,
Régi álmokat.
A legnagyobb, kit
Magyar rög adott,
Kinek a legszebb
Dallam adatott,
Arany járt árván
E tájon szegény,
Bús magyar sorsa
Zord kikeletén.
S ahogy méláztam
Nyomát kutatón,
Ímé fölbukkant
Egy vízimalom.
Vízimalomról
Õ is énekelt
A tölgyek alatt,
Mikor este lett...
Suhan az idő,
Vár ránk egy halom,
Forog-e még Iza partján
A vízimalom?

A bús Máramaros 1910

A régi, bánatos, ködös hegyek,
A régi, magányos, rögös utak,
A bús Máramaros
Már elfeledte a dalos utast?
Nekem szívemben él e méla táj,
Nekem lelkemben sír ez őszi szél,
A bús Máramaros,
A múlt, a bánatos,
Régi borúja síromig kisér.


Máramarossziget 1914

Milyen lehet most a bús Izapart,
Hol Arany János nyomait kerestem
S ki ballag a vén líceum alatt,
Hol hírről szőttem álmot esti csendben?

Kozák, kíméld a szép emlékeket,
Bús ifjúságom elhagyott tanyáját,
Vándor, megállj: itt költő énekelt
S diadalt zúgtak itt a méla nyárfák!

Idegen: néked minden idegen,
Ami örök, szent ifjúság nekem,
Add vissza fészkét a szegény madárnak!

Ez árva házak engem visszavárnak,
Hogy magyar tűzhely melegén merengve,
A dalt, mit kezdett, lelkem befejezze!

Nefelejcs 1920
II
Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek
Piros tetői ködből integetnek,

A messzi és a múlt derűs ködéből,
Egy régi őszből és egy régi télből.

Az Iza tükre a lelkembe csillan,
Hol Arany árnya kószált álmaimban.

Első szerelmünk itt tavaszodott még,
Ha én csak egyszer ily szomorú volnék!

Egy víg majális mámora dereng még,
A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.

És régi séták útja visz ki messze,
Hol hívón kéklik a regés Verecke.

Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam,
Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!

Máramarossziget 1920

Magyar Kelet bazárja volt e város,
Fajok tanyája, ódon és kies,
Közel az éghez s a magyar határhoz
S a vándorló költőhöz is szives.

Kegyes atyáknál öreg iskolában
Magyart, latint oktattam itten én,
Párizs felé szállt akkor ifjú vágyam,
Fiatalságom ódon Szigetén.

Párizst kerestem és könyvekbe bújtam,
Míg az idő szállt -- ó én drága múltam –
Örökre meddőn és múlasztva múlt.

Egy fiatal lány szeme átvilágol
Felém e fényből, mint a másvilágból
És vissza, vissza nem visz oda út.

2011. augusztus 2., kedd

Bálintffy Etelka: Mért ne lennék én víg...

Tavalyi születésnapi virágjaim :)
Tavaszról csakis ez juthatott eszembe.




Mért ne lennék én víg, mért ne játszodoznám,
Ha a tiszta égről fényes nap mosolyg rám?
Itt a tavasz újra, lombja lesz a fának,
S mért ne örülhetnék a kis ibolyának
Úgy, mint egykor régen!

Mért ne lennék én víg, mért ne örülhetnék,
Hisz nem is volt régen, évek sem teltek még,
Mikor egy kis fűszál, a virágos lombok,
Vagy a párjok után búgó vad galambok
Dalra csábítottak.

Oh, te szép pusztai, vad pusztai élet!
Felmerül lelkemben még mostan is képed.
Azt a pusztaságot, mely elnyúlt az égig,
Játszodozó csermely hasította végig,
Nem bírom feledni.

Nem bírlak feledni, dalos kis madárkám,
Döngicsélő kis méh lenn a szőlő árkán,
Zöld vetések szélén pirosló virágok,
Kicsi méhecském...ezt is tavaly tavasszal készítettem.
Sokszor gondolok én könnyezve reátok
Innen a távolból.

Pedig oh, mily nagyon, nagyon boldog lettem, 
El is értem mindent, amit elérhettem,
Van boldog családom, s kis szerető gyermek
Játszi enyelgéssel, nyájasan ölel meg
Puha kis kezével!

S hogy mégis merengjek a nagy pusztaságon,
Ahol eltöltöttem első ifjuságom,
Ahol nem láttam mást, csak földet és eget,
Hogy ne feledjelek, alföldem, tégedet,
Soh` se hittem volna!

2011. július 30., szombat

Reményik Sándor: Úgy fáj már minden...

Ez a vers egy adott pillanatban nagyon megérintett. És még mindig igaza van néha...
Reményik Sándor: Úgy fáj már minden... 
Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél.